Szinte beleszülettem abba, amit ma csinálok
Van, amikor az ember nem egy ponton dönt úgy, hogy elindul egy úton. Egyszerűen csak azt veszi észre, hogy mindig is azon járt.
Én a segítő szakmámmal így vagyok, de egy két kanyart leírtam.
Pedagógus családban nőttem fel, ahol a nevelés, a lélek működése, az emberi kapcsolatok mindig fontos értékek voltak. Nem csak arról volt szó, hogy „jól viselkedj” vagy „tanulj rendesen”, hanem arról is, hogy mi zajlik benned, mit érzel, mire van szükséged, hogyan kapcsolódsz másokhoz.
Anyukám nagyon korán nyitott a spiritualitás felé. Amikor még sokan furcsán néztek ezekre a témákra, ő már kereste azokat az utakat, amelyek túlmutatnak a felszínen. Tini koromban ifjúsági klubot szervezett – egy olyan teret, ahol egészen különleges közösség jött létre, ahol megtalálhatom a velem egyívásúakat.
Vegyes társaság voltunk. Kamaszok, fiatalok, „mély lelkek”, érzékeny, kereső emberek. Olyanok, akik nem fértek bele a klasszikus dobozokba. És ami igazán meghatározó volt: a gyerekek szülei között többen foglalkoztak reikivel, kineziológiával, különböző alternatív, holisztikus módszerekkel – és ezeket be is hozták ebbe a térbe.
Ma már tudom, mennyire kivételes volt ez, ami akkor természetesnek tűnt.
Sokat dolgoztunk önismereti vonalon. Az alkotás központi szerepet kapott: rajzoltunk, festettünk, készítettünk, kísérleteztünk. Akkor még nem hívtuk művészetterápiának – de ma már pontosan látom, mennyire terápiás hatású volt mindaz, amit ösztönösen csináltunk (lehet nem is ösztönös volt, hanem igensak tudatos).
Tanultunk testbeszédet, pszichológiát, beszélgettünk érzésekről, konfliktusokról, élethelyzetekről. Nem volt tabutéma. Nem kellett „jól lenni”. El lehetett mondani, ha valami fájt.
A családállítással is ekkor találkoztam először. Mindössze 15 éves voltam (22 éve, azta). Akkor még nem értettem mindent fejben – de a testem, a lelkem pontosan tudta, hogy valami nagyon igaz történik. Ebben az időszakban még egész kevés traumám volt, így a hűha élmény helyett, csak a nyugodt változást érzékeltem.
Ugyanígy ismerkedtem meg más terápiás módszerekkel is, amelyek később újra és újra visszatértek az életembe. A tarot vettés volt az, ami mindig elkísért, akkor is, amikor úgy éreztem ez a siritális világ egy mocsár, amibe sokan önös érdekükre használják az önismereti módszereket, visszaélnek az emberek bizalmával. Egy időre a iszta tini lelkem elhúzódott innen, tanultam az egyetemen eadógia és szocuiológia szakon, szichológiára sosem adtam be a jelenkezésem... azóta is bánom. Viszont mindent elolvastam, amit csak lehetett, atodidakta módon szívtam magamba újabb és újabb módszereket.
A segítő szakma kicsit máshogy, de maradt, marketing területen igyekeztem támogati vállalkozásokat, bábáskodtam csodálatos üzleti kacsolatok megszületésénél, összehoztam artnereket és bevittem emberek életébe azokat a ermékeket szolgáltatásokat, amikre szükségk volt, a cégtlajdonosok vízióját növeltem és segítettem saládok megélhetését, azzal, hoy láthatóvá tettem a hivatásukat. Én pedig tanultam mérhetetlen sokat, millió területen. Imádtam és imádom a mai napig.
Aztán beteg lett anyukám. Tüdőrák, ont mint nagyapámnak. Ott sok minden átértékelődött bennem, közel kerültem a fájdalomhoz, a betegséghez, a halálhoz. A covid időszak nekem megtelt még inkább félelemmel, majd gyásszal. Ekkor halt meg nagymamám is, majd egy vetélésem testközelbe hozta a mély gyászt. Mikor újra kisbabát vártam vesztettem el anyukámat, aki a mindet jelentette nekem, a támaszt, erőt, viszonyítási pontot. Talpon maradtam, hála a kisfiamnak. Aztán egy kis csönd következett, majd rámrúgta az ajtó az újabb gyászt, apkám halála egy jeges zuhany volt és valahogy visszalökött az útra, az utamra. Január volt, egy hónaja se lettem teljesen árva... egy hajnalban beiratkoztam egy természetgyógyász képzésre.
Mint, aki megvilágosodott, ráláttam a kirakó darabjaira, ami elkezdett összeállni. Világossá vált így a sok és sokfajta tanulmány, ami eddig néha a szerteágazó érdeklődésem káoszának tűnt.
Valahogy éldául kilógott a sorból a gyógyszertári végzettségem, oké akkoriban a blogom miatt akartam látni belülről egy labort, aztán jól jött, amikor egy magánklinika marketingese voltam, hétköznai életemben edig a legnagyobb praktikus tudást adta, de mégis valahogy nem illet a képbe, addig, amig be nem iratkoztam a természetgyógyász kézésre, a fitoteraeuta gyógynövény ismeretéhez igensak jól jön, valamint van gye hivatalos egészséggyi végzettségeim is ezáltal.
Elkanyarodtam... Szóval nem egy „hirtelen váltás” volt az életemben, hanem egy hosszú, természetes érés. Mintha minden tapasztalat, minden találkozás finoman arra terelt volna, amit ma képviselek.
Hiszek abban, hogy a lélek emlékszik.
Hiszek abban, hogy vannak utak, amelyek már jóval azelőtt elkezdődnek, hogy nevet adnánk nekik.
És hiszek abban is, hogy amit ma adok tovább, az nemcsak tanult tudás – hanem örökség.
